Kultúrmacska: könyv

“Csak a történeteink maradnak, ha elmegyünk.” – olvashatjuk a Csavargók dalában, ami mellett én sem tudok elmenni ~~történet~~ szó nélkül.

Benyák Zoltán egy olyan témáról ír, amit sokan messziről elkerülnek, nemcsak az irodalomban, de a való életben is. Már a kezdő jelenet is nagyon valóságos: hajléktalanok turkálnak a szemétben. Valljuk be, sokat láttunk már ilyet, de általában mégis elfordítjuk a fejünket. Majd egy olyan dolgot találnak, ami már kevésbé megszokott: egy gyereket. Ennél a momentumnál azt hiheti az olvasó, hogy talán mégsem lesz ez annyira életszagú történet, reménykedik, hogy csupa valószerűtlen fikcióval fog találkozni. Nem kell azonban sok ~~oldalnak~~ időnek eltelnie ahhoz, hogy a képekből egyértelműen látsszon, ez bizony a szomorú valóság. Nemcsak a könyv lapjain, odakint az utcán is. Bár néha én sem tudtam eldönteni, hogy bizonyos momentumok szürreálisak vagy éppen realisták, de az biztos, hogy nagyon tudnak hatni az emberre, nem tud közönyös maradni. Bennem is sokféle érzés kavargott olvasás közben, főleg sajnálat, részvét, és elborzadás. Néha mosolyogtam, de leginkább szörnyülködtem. Néha kedveltem a szereplőket, néha a rosszullét kerülgetett tőlük. Elég sokáig reménykedtem, hogy jobbra fordulhat a sorsuk ezeknek a szerencsétleneknek, de el kellett engednem a naiv gondolataimat, és szembenézni azzal, hogy hiába hisszük, hogy ennél rosszabb nem lehet, jónak kell következnie, a sokszor és sokaknál nem így van. “A lejtő lefelé végtelen.”

A téma és az események egy része elég nyomasztó, de megéri elolvasni. Kiderül, hogy tényleg mindenkinek van egy története. A látszólag érdektelen, semmitmondó figuráknak is. Talán övék a legérdekesebb történet, talán a legszomorúbb, legizgalmasabb, vagy legképtelenebb, talán ha beszélgetnénk ilyen emberekkel és elmesélnék nekünk, el sem hinnénk, de akkor is mindenkinek van története, és érdemes meghallanunk azt. És ha a téma nem győzött meg, hogy elolvasd a Csavargók dalát, győzzön meg az, hogy az író a tőle megszokott színvonalon, gyönyörűen mesél, még akkor is, ha ez a mese a valóság borzalmait hordozza.

Grafoman, 2014. 284 oldal

Nem is tudom mióta hevert a könyv a polcomon, míg a Szépművészeti Múzeum Toulouse-Lautrec kiállítása meg nem adta a végső lökést, hogy a kezembe vegyem és elolvassam. Gondoltam remek ráhangolódás lesz a kiállításra. Jól gondoltam, egészen a hatása alá kerültem. A párizsi helyszínek nem ismeretlenek számomra, így örömmel jártam végig azokat Henrival. Tisztes távolból figyeltem, hogy ez a tehetséges művész hogyan próbál egy olyan világba beilleszkedni, ami nem az újítókat pártolja, hanem a hagyományt követőket. Lautrec testi fogyatékossága miatt nem léphetett apja nyomdokaiba, így nem mozgott arisztokrata körökben, bár azt rangja alapján megtehette volna. Viszont a Montmartre szegény művészeinek sorából is kitűnt, gazdagsága révén. És ha ez még nem lett volna elég, látásmódja, festői stílusa is eltért a mesterek által elvárttól. A testi különbözőségről nem is beszélve, ami közte és egészséges kortásai között volt. Ennél jobban már nehezen különbözhetett volna szegény ember. De azt hiszem nagyon előreszaladtam… A könyv nagyon kedvesen indul, egy aranyos, kreatív kisfiú családi körben, ahol látszólag a legnagyobb és legmegrázóbb dolog, hogy Párizsba kell költözni és iskolába kell járni. A gondtalan gyermekéveket azonban nem sokáig

Henri de Toulouse-Lautrec

élvezheti Henri, kiütközik genetikai betegsége, majd baleset éri, testi fogyatéka egyértelművé válik. Nem tudtam eldönteni, hogy tartsam hiszékenynek Adéle-t, amiért az összes fellelhető fürdőbe elcipeli szerencsétlen gyereket, és ettől vár gyógyulást, vagy egyszerűen csak reménykedjek, hogy tényleg segít majd valamelyik rajta, és egy vidám, könnyed kis történetet olvashatok a továbbiakban. Már kitalálhattátok, hogy nem így történt. Mikor Henri már nem volt ágyhoz kötve, döntenie kellett az életéről. Nagyon becsültem a döntéséért, mert nem a könnyebb megoldást választotta, anyja féltésének engedve, hanem egy nehezebb, de önálló életet, melyben szenvedélyének, a festészetnek élhet. Hiába a tehetség, ebben is nehézségekbe ütközött. De sokat is nyert. Barátokat, sok sok ismerőst, majd elismerést és népszerűséget. Egy valamit azonban nem nyert meg sosem, bár talán erre vágyott legjobban, egy női szívet. Szegény Henri tudatalatt mindig is tudta, hogy nincs esélye a nőknél, de a remény végig vele maradt. Már-már át is csapott néha önámításba, de úgy gondolom erről a hölgyek is tehettek. Élvezték Henri társaságát és kihasználták szeretetéhségét. Szomorú. Sokszor ilyen az élet. Akkor is, most is. Lautrec csak a bordélyház lányai között tudta magát igazán elengedni, és levetkőzni zavarát és szégyenét teste miatt.

Sok minden tetszett a könyvben, tudnék is még órákig mesélni róla, de talán már így is sokat mondtam. Aki elolvassa a könyvet Henri mellett találkozhat sok híressé vált kortársával, festőkkel, táncosokkal, énekesekkel, pezsgő társaságba járhat vagy magányosan ücsöröghet egy sötét lebujban egy abszint mellett, kapaszkodhat fel a Montmartre utcáin, ülhet a Moulin Rouge nézőterén, ott lehet egy karrier fellendülésénél és egy nagy lángon égő kis ember küzdelmeinél.

Moulin Rouge plakát

Ahogy az elején említettem, a Szépművészeti Múzeum - ami az egyik legnagyobb európai Toulouse-Lautrec gyűjtemény otthona -, a művész születésének 150. évfordulója alkalmából kiállítást rendezett annak munkáiból. A több mint 200 litográfiát, 10 óriásplakátot korabeli fényképek, hanganyagok, színházi jelenetekről készült felvételek színesítik és teszik még érdekesebbé a látottakat. Be kell valljam, hogy Lautrec óriásplakátjai engem sosem hatottak meg különösebben. Pedig tudom, hogy a maga nemében páratlan, korszakalkotó újításnak számítanak, de nem ez áll hozzám legközelebb. A kedvenceim a bordélyházban lakó nőkről készített munkái. Úgy ábrázolta a lányokat, ahogy előtte még senki, egyszerű, hétköznapi helyzetekben, minden fennköltség nélkül. Alvás, fésülködés, mosakodás, sőt orvosi vizsgálat közben is. Kevés embert engedtek ilyen közel magukhoz, de Henri lehetőséget kapott rá, hogy alaposan megfigyelje őket. A megfigyelést az élet területein is alkalmazta, a kor híres színészeiről, énekeseiről készült képein mindig egy-egy egyszerű, de jellegzetes jelenetet, mozdulatot örökített meg, és ehhez szükséges is volt alaposan szemügyre venni alanyait. Sok előadást többször is megnézett, és vázlatokat készített. Nemcsak a fellépőket, a közönséget is szemmel tartotta és előszeretettel örökítette meg. Híres előadóművész barátai közül sokan vele készíttették plakátjaikat. Ezt egyébként régebben valahogy nehezen sikerült megemésztenem. Aki látta már Lautrec képeit, az tudja, hogy nőalakjai nem kifejezetten szépek. Sőt, mondjuk ki, csúnyák. (Főleg a litográfiáin) Nem a szépségükre koncentrál, stilizált, néha karikatúraszerű az ábrázolása, de minden gúny nélkül. Nehezen tudtam elképzelni, hogy miért akarták így látni magukat ezek a nők? Azóta már kicsit másképp látom, nyilván valóan felismerték a képek különlegességét és hozzá még kellő humorérzékkel is rendelkeztek. Arról egyébként, hogy miért ábrázolt mindenkit nem a legjobb formájában, van egy elméletem. Szerintem a saját csúnyaságát akarta egy kicsit kivetíteni másokra. Lehet, hogy nem is szándékosan. Csak meg akarta mutatni, hogy mindenkinek van egy rondább fele, és ha mögé nézünk sokkal többet találunk annál, mint először tűnik. Ő maga is erre vágyott. Ezért reménykedett végig, hogy lesz majd nő aki szeretni tudja.

(Ez nem egy kiállítás ajánló, mert sajnos már véget ért, én is az utolsó napokban jutottam csak el. Mindenesetre nézzétek meg akár a neten is a képeit, szerintem érdemes.)

Öltözködés

Könyvajánló - Benyák Zoltán: Csavargók dala

Könyvajánló - P.La Mure: Moulin Rouge

Rólam

Népszerű bejegyzések

Facebook

Pinterest

Twitter

Blog Archive

Címkék