“Csak a történeteink maradnak, ha elmegyünk.” – olvashatjuk a Csavargók dalában, ami mellett én sem tudok elmenni történet szó nélkü...

“Csak a történeteink maradnak, ha elmegyünk.” – olvashatjuk a Csavargók dalában, ami mellett én sem tudok elmenni történet szó nélkül.

Benyák Zoltán egy olyan témáról ír, amit sokan messziről elkerülnek, nemcsak az irodalomban, de a való életben is. Már a kezdő jelenet is nagyon valóságos: hajléktalanok turkálnak a szemétben. Valljuk be, sokat láttunk már ilyet, de általában mégis elfordítjuk a fejünket. Majd egy olyan dolgot találnak, ami már kevésbé megszokott: egy gyereket. Ennél a momentumnál azt hiheti az olvasó, hogy talán mégsem lesz ez annyira életszagú történet, reménykedik, hogy csupa valószerűtlen fikcióval fog találkozni. Nem kell azonban sok oldalnak időnek eltelnie ahhoz, hogy a képekből egyértelműen látsszon, ez bizony a szomorú valóság. Nemcsak a könyv lapjain, odakint az utcán is. Bár néha én sem tudtam eldönteni, hogy bizonyos momentumok szürreálisak vagy éppen realisták, de az biztos, hogy nagyon tudnak hatni az emberre, nem tud közönyös maradni. Bennem is sokféle érzés kavargott olvasás közben, főleg sajnálat, részvét, és elborzadás. Néha mosolyogtam, de leginkább szörnyülködtem. Néha kedveltem a szereplőket, néha a rosszullét kerülgetett tőlük. Elég sokáig reménykedtem, hogy jobbra fordulhat a sorsuk ezeknek a szerencsétleneknek, de el kellett engednem a naiv gondolataimat, és szembenézni azzal, hogy hiába hisszük, hogy ennél rosszabb nem lehet, jónak kell következnie, a sokszor és sokaknál nem így van. “A lejtő lefelé végtelen.”

A téma és az események egy része elég nyomasztó, de megéri elolvasni. Kiderül, hogy tényleg mindenkinek van egy története. A látszólag érdektelen, semmitmondó figuráknak is. Talán övék a legérdekesebb történet, talán a legszomorúbb, legizgalmasabb, vagy legképtelenebb, talán ha beszélgetnénk ilyen emberekkel és elmesélnék nekünk, el sem hinnénk, de akkor is mindenkinek van története, és érdemes meghallanunk azt. És ha a téma nem győzött meg, hogy elolvasd a Csavargók dalát, győzzön meg az, hogy az író a tőle megszokott színvonalon, gyönyörűen mesél, még akkor is, ha ez a mese a valóság borzalmait hordozza.

Grafoman, 2014. 284 oldal

Nagyon különleges festési eljárást választott egy kanadai művész, Steven Spazuk. Koromba kaparja a mintát, ecsettel, tollal, mindenféle...

Nagyon különleges festési eljárást választott egy kanadai művész, Steven Spazuk. Koromba kaparja a mintát, ecsettel, tollal, mindenféle kaparó szerszámmal. (Nem tudom a pontos szakkifejezést az ilyen eszközökre, bocsánat.) Szerintem zseniális, és tényleg gyönyörű képeket készít. Sajnos Spazuk leginkább csak Kanadában állítja ki a munkáit, élőben biztosan nem fogom látni, úgyhogy marad az online képnézegetés. Érdemes megnézni a videót is a készítési folyamatról. A videó alatt egyébként az egyik kedvenc zeném szól: Ludovico Einaudi Fly.

Forrás: boredpanda, spazuk.com

Egy különleges impresszionista kiállítás nyílt a múlt héten a bécsi Belvedere egyik épületében. Nem csupán Claude Monet (1840-1926) mun...

Egy különleges impresszionista kiállítás nyílt a múlt héten a bécsi Belvedere egyik épületében. Nem csupán Claude Monet (1840-1926) munkásságát követhetjük végig a tárlaton, de vele párhuzamba állítva olyan osztrák festők alkotásait is megnézhetjük, akikre a nagy impresszionista hatással volt. Ilyen pl. Gustav Klimt, Herbert Boeckl, Jakob Schindler, Max Weiler, Carl Moll. Egy-egy Monet kép körül láthatjuk az általa ihletett osztrák műveket. Nagyon szépen látszik a hatás, néhol csak a témában, vagy a színvilágban, máshol a festői technikában. Nekem nagyon tetszett a kiállítás, mind Monet, mind az őt követő osztrák művészek munkái. Monet képeihez egyébként egy kicsit máshogy viszonyulok, mióta jártam Givernyben, láttam az otthonát, ahol élt, aludt, evett, sétáltam a kertjében, aminek annyi csodás festmény születése köszönhető. Azóta valahogy közelebb érzem magamhoz, úgy gondolok rá, mint egy régi jó ismerősre. Tudom, teljesen hülyén hangzik. J De általában egy-egy életrajzi könyv elolvasása után is ezt érzem. Szóval ez kiállítás egy kicsit nosztalgikus hangulatot is eredményezett, ahogy láttam a kertjéről készült képeket eszembe jutott, hogy milyen szép időszaka volt az életemnek mikor ott jártam. Ezért is szeretek kiállításokra járni. Mindenkiben más érzéseket hívnak elő a képek, amellett persze, hogy mesterművek és érdemes a megcsodálni őket.

kép forrása: belvedere.at

A kiállítás 2015. február 8-ig tart az Alsó-Belvedere Orangerie szárnyában.

„Szürrealizmus. A léleknek olyan zavartalan önműködése (tiszta automatizmus), melynek célja szóban, írásban vagy bármi más módon kifejezni ...

„Szürrealizmus. A léleknek olyan zavartalan önműködése (tiszta automatizmus), melynek célja szóban, írásban vagy bármi más módon kifejezni a gondolkodás valódi működését. Tollba mondott gondolat, függetlenül az értelem bármiféle ellenőrzésétől, s minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől.” (A szürrealizmus első kiáltványa, 1924)

Ez a bejegyzés már last minute programajánlónak sem nagyon nevezhető, tekintve, hogy holnapig nézhetitek meg a kiállítást, de azért mégis írnék pár gondolatot a Magyar Nemzeti Galéria Dada és szürrealizmus című tárlatáról, ami a címadó művészeti irányzatokról próbál átfogó képet adni a látogatóknak. A kiállítást Marcel Duchamp, Max Ernst, Man Ray, Joan Miró, René Magritte és Salvador Dalí neve teheti a legtöbbeknek csábítóvá. Én személy szerint legjobban Magritte és Dalí alkotásaira voltam kíváncsi.

Nem tudom ki mennyire van otthon a szürrealizmus témájában, nekem bevallom voltam hiányosságaim, hiába ismertem a legtöbb kiállított művésztől néhány festményt, művet, alapvető fogalmakkal sem voltam teljesen tisztában. Most nem is akarok nagyon belemenni definíciókba (épp elég a bejegyzés elején az idézet), akit érdekel kihasználhatja az internet nyújtotta lehetőségeket és utána olvashat, de akinek van még lehetősége ellátogatni a múzeumba, az a helyszínen is okosodhat.

Nagyon kíváncsi voltam erre a kiállításra, vegyes érzésekkel érkeztem, ugyanis sokáig teljesen elzárkóztam a szürrealista művek befogadásától, sok alkotás szinte taszított, nem értettem, nem is akartam érteni az elvont képeket, tárgyakat. Néhány éve kezdtem megszeretni a művészetnek ezt a területét, de még mindig nem az összes műfaját. Amit még mindig nem nagyon tudok hová tenni az pl. a objekt, vagyis a használati tárgyak átértelmezése. Bár az üvegbe zárt párizsi levegő tetszett. Na jó, ez esetben mondhatjuk, hogy eléggé elfogult vagyok. A lényeg, hogy a festmények valahogy sokkal inkább közelebb állnak hozzám. Olyanok, mint egy-egy álom megtestesülése, tényleg a tudatalatti, a fantázia szárnyalását látom rajtuk. Persze ebbe a hátborzongató, amorf szobrok is beletartozhatnak, de inkább hagyjuk az ijesztő dolgokat… Nagyon érdekesnek találtam, hogy sok kép alatt azt olvastam, hogy „Névtelen” „Alkotás” „Kompozíció” és hasonló konkrétumokat nélkülöző címeket. Először kicsit zavart is, de aztán az jutott eszembe, hogy egyrészt ezek olyan képek, hogy ha konkrét címet adott volna nekik a művész, nagy valószínűséggel akkor se látnám bele amit kell, vagy pedig maga az alkotó sem tudta, hogy mit sikerült a tudatalattijából elővarázsolni. Talán ők maguk sem akarták megérteni, csak átadták magukat fantáziájuk szárnyalásának. Kicsit talán irigylem is őket ezért, mert én ha akarnék se tudnék ilyen fantáziadús lenni. Senki ne ijedjen meg, nem fogok tudatmódosító szerekhez nyúlni, hogy előhívjak szürreális dolgokat a tudatalattimból, talán egyszer a meditáció útján is képes leszek hasonló művészi megvilágosodásra.

Ahogy említettem, leginkább Magritte-re és Dalíra voltam kíváncsi. Csak néhány képük van kiállítva, de nagyon örülök, hogy ezeket láthattam, előbbitől pl. az egyik kedvencemet, a Kastély a Pireneusokban című festményét. Ahogy az egész szürrealizmust és dadaizmust, úgy a kiállítást is a sokszínűség jellemzi. Biztos vagyok benne, hogy mindenki talált benne neki tetsző alkotást, és olyat is, ami meghökkentette és  amit nem értett.

Végül a szürrealistákról eszembe jutott Woody Allen Éjfélkor Párizsban című filmének egyik jelenete, és hála a YouTube-nak fel is tudom idézni nektek. :) 

Nem is tudom mióta hevert a könyv a polcomon, míg a Szépművészeti Múzeum Toulouse-Lautrec kiállítása meg nem adta a végső lökést, hogy a ...

Nem is tudom mióta hevert a könyv a polcomon, míg a Szépművészeti Múzeum Toulouse-Lautrec kiállítása meg nem adta a végső lökést, hogy a kezembe vegyem és elolvassam. Gondoltam remek ráhangolódás lesz a kiállításra. Jól gondoltam, egészen a hatása alá kerültem. A párizsi helyszínek nem ismeretlenek számomra, így örömmel jártam végig azokat Henrival. Tisztes távolból figyeltem, hogy ez a tehetséges művész hogyan próbál egy olyan világba beilleszkedni, ami nem az újítókat pártolja, hanem a hagyományt követőket. Lautrec testi fogyatékossága miatt nem léphetett apja nyomdokaiba, így nem mozgott arisztokrata körökben, bár azt rangja alapján megtehette volna. Viszont a Montmartre szegény művészeinek sorából is kitűnt, gazdagsága révén. És ha ez még nem lett volna elég, látásmódja, festői stílusa is eltért a mesterek által elvárttól. A testi különbözőségről nem is beszélve, ami közte és egészséges kortásai között volt. Ennél jobban már nehezen különbözhetett volna szegény ember. De azt hiszem nagyon előreszaladtam… A könyv nagyon kedvesen indul, egy aranyos, kreatív kisfiú családi körben, ahol látszólag a legnagyobb és legmegrázóbb dolog, hogy Párizsba kell költözni és iskolába kell járni. A gondtalan gyermekéveket azonban nem sokáig

Henri de Toulouse-Lautrec

élvezheti Henri, kiütközik genetikai betegsége, majd baleset éri, testi fogyatéka egyértelművé válik. Nem tudtam eldönteni, hogy tartsam hiszékenynek Adéle-t, amiért az összes fellelhető fürdőbe elcipeli szerencsétlen gyereket, és ettől vár gyógyulást, vagy egyszerűen csak reménykedjek, hogy tényleg segít majd valamelyik rajta, és egy vidám, könnyed kis történetet olvashatok a továbbiakban. Már kitalálhattátok, hogy nem így történt. Mikor Henri már nem volt ágyhoz kötve, döntenie kellett az életéről. Nagyon becsültem a döntéséért, mert nem a könnyebb megoldást választotta, anyja féltésének engedve, hanem egy nehezebb, de önálló életet, melyben szenvedélyének, a festészetnek élhet. Hiába a tehetség, ebben is nehézségekbe ütközött. De sokat is nyert. Barátokat, sok sok ismerőst, majd elismerést és népszerűséget. Egy valamit azonban nem nyert meg sosem, bár talán erre vágyott legjobban, egy női szívet. Szegény Henri tudatalatt mindig is tudta, hogy nincs esélye a nőknél, de a remény végig vele maradt. Már-már át is csapott néha önámításba, de úgy gondolom erről a hölgyek is tehettek. Élvezték Henri társaságát és kihasználták szeretetéhségét. Szomorú. Sokszor ilyen az élet. Akkor is, most is. Lautrec csak a bordélyház lányai között tudta magát igazán elengedni, és levetkőzni zavarát és szégyenét teste miatt.

Sok minden tetszett a könyvben, tudnék is még órákig mesélni róla, de talán már így is sokat mondtam. Aki elolvassa a könyvet Henri mellett találkozhat sok híressé vált kortársával, festőkkel, táncosokkal, énekesekkel, pezsgő társaságba járhat vagy magányosan ücsöröghet egy sötét lebujban egy abszint mellett, kapaszkodhat fel a Montmartre utcáin, ülhet a Moulin Rouge nézőterén, ott lehet egy karrier fellendülésénél és egy nagy lángon égő kis ember küzdelmeinél.

Moulin Rouge plakát

Ahogy az elején említettem, a Szépművészeti Múzeum - ami az egyik legnagyobb európai Toulouse-Lautrec gyűjtemény otthona -, a művész születésének 150. évfordulója alkalmából kiállítást rendezett annak munkáiból. A több mint 200 litográfiát, 10 óriásplakátot korabeli fényképek, hanganyagok, színházi jelenetekről készült felvételek színesítik és teszik még érdekesebbé a látottakat. Be kell valljam, hogy Lautrec óriásplakátjai engem sosem hatottak meg különösebben. Pedig tudom, hogy a maga nemében páratlan, korszakalkotó újításnak számítanak, de nem ez áll hozzám legközelebb. A kedvenceim a bordélyházban lakó nőkről készített munkái. Úgy ábrázolta a lányokat, ahogy előtte még senki, egyszerű, hétköznapi helyzetekben, minden fennköltség nélkül. Alvás, fésülködés, mosakodás, sőt orvosi vizsgálat közben is. Kevés embert engedtek ilyen közel magukhoz, de Henri lehetőséget kapott rá, hogy alaposan megfigyelje őket. A megfigyelést az élet területein is alkalmazta, a kor híres színészeiről, énekeseiről készült képein mindig egy-egy egyszerű, de jellegzetes jelenetet, mozdulatot örökített meg, és ehhez szükséges is volt alaposan szemügyre venni alanyait. Sok előadást többször is megnézett, és vázlatokat készített. Nemcsak a fellépőket, a közönséget is szemmel tartotta és előszeretettel örökítette meg. Híres előadóművész barátai közül sokan vele készíttették plakátjaikat. Ezt egyébként régebben valahogy nehezen sikerült megemésztenem. Aki látta már Lautrec képeit, az tudja, hogy nőalakjai nem kifejezetten szépek. Sőt, mondjuk ki, csúnyák. (Főleg a litográfiáin) Nem a szépségükre koncentrál, stilizált, néha karikatúraszerű az ábrázolása, de minden gúny nélkül. Nehezen tudtam elképzelni, hogy miért akarták így látni magukat ezek a nők? Azóta már kicsit másképp látom, nyilván valóan felismerték a képek különlegességét és hozzá még kellő humorérzékkel is rendelkeztek. Arról egyébként, hogy miért ábrázolt mindenkit nem a legjobb formájában, van egy elméletem. Szerintem a saját csúnyaságát akarta egy kicsit kivetíteni másokra. Lehet, hogy nem is szándékosan. Csak meg akarta mutatni, hogy mindenkinek van egy rondább fele, és ha mögé nézünk sokkal többet találunk annál, mint először tűnik. Ő maga is erre vágyott. Ezért reménykedett végig, hogy lesz majd nő aki szeretni tudja.

(Ez nem egy kiállítás ajánló, mert sajnos már véget ért, én is az utolsó napokban jutottam csak el. Mindenesetre nézzétek meg akár a neten is a képeit, szerintem érdemes.)

Öltözködés

Helló! Sziasztok! Csak gyorsan beköszönök itt az elején. Tudom, hogy így illik, meg ha már idetévedtél és azt gondolod, Ki ez a fene csaj? ...

Helló! Sziasztok! Csak gyorsan beköszönök itt az elején. Tudom, hogy így illik, meg ha már idetévedtél és azt gondolod, Ki ez a fene csaj? Ki ez a csaj, aki itt kultúráról meg művészetekről karattyol és egyáltalán mi a manóért teszi ezt? Szóval ha ezt gondolod, ne maradj válaszok nélkül. Úgyhogy szia, Emma vagyok. Örülök a találkozásnak. Amit itt látsz (vagy látni fogsz, ha a blogszületéskor találtál meg) az én kis kulturális játszóterem. Nem célom megmondani a tutit, hogy mi is a művészet, mi jó vagy rossz. Egyszerűen csak szeretnék mutatni pár dolgot amikért én lelkesedni tudok, vagy amit láttam, átéltem és tetszett, vagy éppen csalódást okozott. Nem is kell majd velem egyetértened semmiben, nem akarom megváltoztatni a véleményedet. Amióta az eszemet tudom érdeklődöm a kultúra gyakorlatilag minden szegmense iránt, és igazából ez a blog arra is jó nekem, hogy én kicsit jobban átlássam, átgondoljam azt, amit korábban csak néhány percre, napra, vagy hétre befogadtam a művészetekből, de aztán tovább is engedtem, helyet adva a következőnek. Így maradandóbb. Így ha el is engedtem, bármikor visszatérhetek hozzá, újra átélhetem. És örülnék, ha ti is átélnétek velem. Talán lesz egy-két dolog ami tetszeni fog, néhány újdonság, amire felhívhatom a figyelmedet. Szóval sziasztok, remélem még találkozunk!

És ha már úgy alakult, hogy épp április 11-én, a magyar költészet napján született a Kultúrmacska, álljon itt rólam egy olyan kép - ha hozzám hasonlóan szeretitek látni ki is beszél hozzátok -, amit a “Posztolj verset” mozgalom miatt készítettem. (igen, tükrös fotó, de ha egyszer a tükrön volt a vers!)

Follow my blog with Bloglovin